Juhász Péter vagyok, 37 éves, a Lehet más a politika egyéni képviselőjelöltje Pest megye 5. számú választókörzetében. Fóton lakom immár 6 éve, nős vagyok, egy fiúgyermek édesapja…

Na és akkor itt álljunk is meg egy pillanatra! Kinek mi köze a gyerekemhez?

 Minden jelölti bemutatkozó ezzel kezdődik, hogy van-e gyerek és mennyi. Körülnéz az ember a sajtóban, meg az interneten, és minden képviselő oldalán ott vigyorog az egész család. Még nincs 3 napos a Facebook-profilja, de már látjuk, ahogy a kis foghíjasok mosolyognak apu/anyu oldalán.

Szerintem ez nincs így jól. Egy helyi kis kampányba belefér. De egy parlamenti választásnál gáz.

Egyfelől aggályosnak tartom, hogy az ember vadidegeneknek teregeti ki a családi fotóit, különösen a gyerekeiét. Nem vagyok paranoiás, nem gondolom, hogy rettegnünk kéne, de azért nem árt az óvatosság, különösen ha az ember gyerekéről van szó.

Másfelől nem tisztességes a gyerekkel szemben – szerintem. Mondhat nemet? Nem. Viseli következményeit rövid és hosszútávon is? Igen. Mit gondoljak arról a politikusról, aki nyilvános szerepléseit helyből a kölyke mögé bújva kezdi? Hogy nagyszerű családfő? Hogy méltán büszke a családra? Számomra inkább azt üzeni: „Nem bízom magamban, de nézd csak, milyen szép a gyerekem?” Mint a rossz vendégségben, mikor téma híján előkerül a családi fotóalbum…

Persze, tudjuk, hogy jó nővel, kisgyerekkel, kutyával minden eladható, és ez bizonyára igaz a politikai marketingben is. Csak ezen túl kellene lépni, hiszen ezen az alapon Benjit és Palvin Barbit kellene indítani. Ha azt kibírjuk, hogy ne indítsunk cuki kutyit, akkor kibírhatnánk, hogy nem játsszuk ki a gyerekkártyát.

Különösen álszent dolog ez a gyerekmutogatás egyébként Magyarországon, ahol nem olyan könnyű gyereknek lenni, gyereket nevelni. Mire egy fiatal Magyarországon kijárja az összes oktatási intézményt, már annyira csalódott és frusztrált lesz, hogy a többségük elvágyódik innen. A jövőjüket külföldön folytatni szándékozók aránya a frissen érettségizettek körében a legmagasabb Magyarországon. A politika miatt? Nem. Az élet miatt. Mert nap mint nap kell szembesülniük az értelmetlenséggel, az alárendeltséggel, az igazságtalanságokkal, a szomorúsággal, azzal, hogy saját, átlagosan foghíjas informatikai ismereteiktől is messze lemarad az általuk megismerhető  közintézmények felkészültsége. A jövőjük miatt aggódnak, nem akarják úgy megszívni mint a szüleik.

Természetesen emellett az anyagiak is aggasztóak: hogy minden közszolgáltatás mellé még kell egy jókora pénz, hogy az ember nyugodtan aludjon. Mert a kismamák magzati vizsgálatai a közegészségügyben két hétre jönnek meg, fizetősen meg ott helyben. Az oltások masszívan fizetősek és most nem egzotikus afrikai vírusok elleniekre gondolok, hanem egy sima bárányhimlőre, vagy kullancsra. A bölcsődei és óvodai helyekért iszapbírkóznak az anyukák, vagy szerepjátékokba bonyolódnak, hogy elhitessék magukról, hogy tényleg rászorulnak. Más kérdés, hogy a félállás fogalma szinte ismeretlen, tehát úgy sem ér oda az ovihoz, ha nyolc órában dolgozik. Lombikozni felér egy világkörüli út költségeivel, az örökbefogadás pedig nehezebb, mint koronaékszereket lopni a Buckingham palotából. Ha pedig egy apa akarna gyesre menni, akkor a legkevesebb az, hogy lebuzizzák. Az oktatás minden híresztelés ellenére pénzszivattyú, a közétkeztetés röhej. A pelenkázó, játszósarok, netán gyermekmosdó szinte ismeretlen a nyilvános helyeken, és ha megkérdezzük a helyek üzemeltetőit, akkor hamar kibukik a megfejtés: nem akarják, hogy a gyerekzsivaj zavarja a többi vendéget. Gyereknek lenni, vagy gyereket nevelni ma Magyarországon megtűrt állapot.

Van amúgy szociológusi magyarázat is: öregszik a társadalmunk, egyre nő a nyugdíjasok, illetve a középkorúak aránya, természetes, hogy a politika is az ő igényeik után megy.

És itt jön az óriási ellentmondás: ha elfogadjuk, hogy öregedő társadalmunk teljesen logikusan viszolyog a gyerekektől, akkor miért érzi mégis minden politikus aspiráns kötelezőnek, hogy a gyerekével tündökölve nyerje meg a választók bizalmát?

Levélben fogom kérni a pártokat, hogy hagyjuk ki a gyerekeket a nagy nyilvánosság előtt zajló kampányból! Nem kérek lehetetlent: a kompromisszumos javaslat az iskolaköteles kor alatti kicsikre korlátozódik. Meglátjuk, hogy ki mit szól. Ha valaki nagyon tiltakozik majd, egyértelmű lesz, hogy miért teszi. Mert ő maga még nem nőtt fel a feladathoz.