A kormány a paksi bővítési szerződés kapcsán pontosan ugyanazt az ócska marketing stratégiát nyomja, ami miatt a hitelközvetítőket megutáltuk a válság előtt. Ordas nagy kamuk szépen becsomagolva, ügyesen elterelve a figyelmet a tényekről, számokról. Orbán Viktor embereinek a devizahitelesekért hullatott könnyei eddig is eléggé álszentek voltak, de most, hogy az ország történelmének legnagyobb devizahitelét készülnek felvenni, különösen látványos az ellentmondás a tettek és a szavak között.

Aki ütötte meg bokáját a 2000-es évek hitelboomjában és volt szerencséje végighallgatni néhány hitelbróker mondókáját, annak ismerősek lehetnek a FIDESZ politikusainak Paks2 kapcsán előadott érvei. „Annyi hitelt kell felvenni, amennyibe a beruházás kerül” – mondja Varga Mihály és képzeletben a vállunkra helyezi a kezét megnyugtatóan, mint a rosszul szabott zakóban feszengő, két hét alatt kiképzett pénzügyi tanácsadók tették: „ne törődjön a mennyiséggel, megoldjuk, önnek most fontosabb dolgokra kell koncentrálnia, egy ház építése nagy felelősség, mi segítünk…” Hogy honnan vesz el az önrész, mire nem futja majd emiatt? Sosem kerül szóba...

„Mástól nem kapnánk ilyen hitelt, ezt kell felvenni” – mondja a snájdig csávó, tisztára mint egy zsírostrikós uzsorás. Noha mosolya megnyerő, hanghordozása azért kellően lekezelő. Mégis hiszünk neki, hiszen neki van drága autója, befolyásos barátai, akkor biztos valamit jól csinál. „Azt hittük rendes ember, olyan szimpatikus volt a fellépése” – hány hitelkárosult és megtévesztett befektető védekezik így. „Nem gondoltuk volna, hogy szabadon mászkálna, ha ez valamiféle bűncselekmény lenne.”

„Paks ügyét a szakértőkre kellene bízni!” – harsogják a jól kioktatott kormánypárti politikusok, megnyugtatólag. Számok, uraim?

Nos, lássuk akkor „a számaikat”. A legismertebb trükkök köszönnek vissza, az egykor önálló Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének emberei mind a sokszor tíz ujjukat megnyalnák, ha ennyire átlátszó dumák lennének manapság is a hitelajánlatokban:

• - Hivatkozás múltbani hozamokra, a jövőbeli kockázatok feltárása és ismertetése nélkül: „Paks több évtizede a legstabilabb eleme a magyar energiatermelésnek, 12 forintért ontja a kilowattórát, nincs ennél jobb” Úgy tizenkét forint, hogy már nagyszüleink kitermelték, egy olyan korban, mikor még az energia korántsem volt olyan kritikus tényező, mint manapság.
• - A múltbéli trendek megkérdőjelezetlen kivetítése a jövőre is: „az energiaigény évről évre nő, ennek a folyamatnak elébe kell menni, kapacitásainkat bővíteni kell” Az senkit sem érdekel, hogy valójában inkább enyhén csökken, de legalábbis stagnál, és sokkal kisebb beruházással tizen-huszon százalékokat lehetne spórolni, ha a hatékonyságjavításra koncentrálnánk.
• - Kamatok vagy hozamok fel nem tüntetése: „az orosz fél a piacinál kedvezőbb kamatot kínál”. Persze az orosz nagybácsi csitrilliárdos, és ezt a sok pénzt most nekünk akarja adni!!! Legalább egy blokkot vegyél, lécci…!
• - Biankó, utólag egyoldalúan módosítható feltételek, amelyeknek csak a pozitív oldalát láttatják: „a szerződés értelmében az oroszok átveszik a használt fűtőanyagot is!” – igaz, hogy csak 20 évre, de ez „opcionálisan meghosszabbítható”. Ja, pénzért.
• - A hitelfelvételnek befektetésként való feltüntetése: „a felesleges villamosáramot exportálni fogjuk, ami tovább javítja a projekt megtérülési viszonyait” Tisztára mint az alkuszok, akik a drága lakáshitel egyik fontos előnyeként említették, hogy majd ki lehet adni a lakást vagy a garázst. Hogy a törlesztő és a lakáskiadás bevétele közötti különbség fedezi-e a lakás amortizációját, annak mérlegelésébe nyilván soha nem ment bele senki. Ahogy azzal sem kell törődni, hogy vajon nem fogjuk-e drágábban termelni Paks2-ben az áramot, mint amennyiért akkoriban el lehet majd adni.
• - A potenciális felsőérték konzekvens használata egy „akár” szócskával kiegészítve: „Akár 40 százalék is lehet a beruházásban a magyar vállalkozások részvétele, és akár 1%-kal is emelheti a GDP-t!”
• - Alternatívák totális figyelmen kívül hagyása: vajon van-e olyan iparág, ahol soksokezer milliárd forint befektetése nem teremtene munkahelyeket, GDP növekedést, netán plusz gigawattokat?
• - A pénzügyi elemzésben szokásos elvek hiánya: nincs jelenérték számítás, nincsen óvatosság elve, nincs elemzés, nincs mérlegelés.
• - Az akciós trükk: „ezt a szerződést most kellett megkötni”. Komolyan mint valami kétcsillagos hotel konferencia termében a serpenyős termékbemutatón: vegyél erőmű blokkot, csak most, mert holnap már drágább! Nincs mérlegelési lehetőség, a remegőkezű nyugdíjas miniszterelnök aláírja, és reméli a legjobbakat, bár abban sem lehet biztos hogy egyáltalán visszaviszik-e a busszal a Móriczig, vagy már Záhonynál kiteszik a hidegbe…

Továbbá mindazon tenyérbemászó, profin megalkotott érvek, amiket soha senki sem fog tudni számon kérni, mert csak szóban hangzanak el, írásos nyomuk nincs a szerződésben. Továbbá a kétkedők lejáratása olyan állításokat tulajdonítva nekik, amit sosem mondtak.

• - Az orosz fél számunkra kedvező további együttműködést is kilátásba helyezett.
• - A villany mellett akár a gáz árára is kedvezően hat majd az együttműködés.
• - „A projekt ellenzői is bizonyára szeretnék majd az áramot, és nem akarnak sötétben maradni” – nem is, inkább tartsunk egy egész generációt sötétségben
• - "Annak idején önök is ezt akarták, mikor aláírták az ívet!" - azért nem mindenki írta alá, és különben sem ezt...

 És ne felejtsük el a zseniálisan megtervezett pszichológiai nyomást sem! Mint egy ócska MLM rendszer, beterelik a hívőket a polgári rezsikörbe, és ha elkötelezted magad a 20%-kal olcsóbb áram mellett, akkor egyértelmű, hogy Paksot is imádnod kell, még ha annak révén a mínusz 20%-ból (akár) plusz 200% lesz is. Vonzóvá teszik, apellálnak a hiúságunkra, a magyarságtudatunkra: már-már vágyja az ember, hogy elkényeztetett német fogyasztók könyörögjenek az olcsó paksi áramunkért, hogy feltölthessék a villanyautóikat. Hol van most az a böcsületes igaz magyar ember, aki ilyen esetekben kimondja, hogy nem kéne annál tovább nyújtózkodni, ameddig a takarónk ér? Ki emeli fel szavát, hogy a külföldieknek válunk kiszolgáltatottá? Ki kéri számon az ügynök jutalékát? Miért nem szólal meg az emberekben az a belső hang, ami a legutóbbi buktánál elvileg kifejlődött? Megfogadtuk, hogy nem járunk így többet, és akkor most mégsem látunk át a szitán?

És egyáltalán, nézzünk körmére a közvetítőnek: valóban független ez a bróker? Vagy csak egy ócska nyerészkedő, aki a saját jussáért bármit beledumál a kedves ügyfélbe? Vajon mekkora lakópark kell majd a károsultaknak, hogy a tízmillió magyar állampolgár hibás döntése alól tehermentesítsük magunkat a 21. század derekán?