Egyik nap még 6%-ot mérnek az LMP-nek, másik nap már csak 2%-ot, hogy van akkor most ez? Papíron minden egyszerű, a gyakorlat viszont teljesen meghazudtolhatja a statisztikát.

„Rátok fogok szavazni ígérem, de hadd menjek már, mert sír a gyerek!” – nem ritkán hallott mondat ez, ha az ember háztól-házig megy egy frissen parcellázott lakóövezetben Dunakeszitől Veresegyházig az agglomeráció valamelyik településén. És ez az egy mondat tökéletesen szemlélteti is, hogy miért olyan piszok nehéz pontosan megbecsülni, hogy hányadán áll is most a Lehet Más a Politika. Mert az élet a normális embereknek nem csak a politikáról szól.

Nyilván nem fogok tudni erről elfogulatlanul írni, hiszen magam is képviselőjelöltje vagyok az LMP-nek. Szeretném is leszögezni itt a legelején - elvéve talán néhány kommentelő kenyerét is - hogy természetesen akkor lenne legkönnyebb mérni az LMP-t, ha olyan komoly támogatottsága és részesedése lenne a tortából, mint a dobogós pártoknak. Nem ez a helyzet, tisztában vagyok vele, ugyanakkor ettől ez még lehet egy fontos téma.

A biztosan pártot választók körében a Tárki 6%-ot adott a minap az LMP-nek, a Nézőpont viszont már csak 2%-ot, hasonlóan a korábban jelentő Mediánhoz. Az egyik szerint bejutunk, a másik szerint nem. Mi lehet a különbség oka? Csalás? Wishful thinking? Politikai megrendelés?

Induljunk ki abból, hogy mindkét helyen szakemberek dolgoznak, politikai befolyásoltság nélkül. Látni fogja a kedves olvasó, hogy összesküvés elméletek nélkül is magyarázható az eltérés.

Első és legfontosabb különbség a felvétel ideje: a Medián még január végén konzultált a megkérdezettekkel, a Nézőpont pedig majd 3 héttel később, február 17-20 között, közel egyidőben a Tárkival.

Második különbség, hogy az egyik 1200, a másik 1000 főt kérdezett meg. Ez csak 20% eltérés, ami első ránézésre nem feltétlenül sok, de amikor 1-2 százalékokat kell ide-oda kerekíteni, akkor bizony befolyásoló erejű lehet. Fontos megemlíteni azt is, hogy a választás közeledtével bizonyára már a többezres mintavételeket fogják alkalmazni, ami még pontosabb lesz. Bár az alapvető arányokon nem feltétlenül fog módosítani, de a kisebb pártok esetében lényeges. Ugyanúgy, ahogy a kis kábelcsatornák nézettsége sem becsülhető meg elég jól olyan metodológiával ami a nagy országos kereskedelmi csatornákra van kitalálva, a pártpreferenciák esetében is lényeges a minta nagysága.

A harmadik, hogy a Medián és a Tárki személyesen végzi a kutatást, a Nézőpont viszont telefonon. És ez a gyakorlatban óriási különbség. Fiatalokat, dolgozókat, családosokat elérni telefonon, és rávenni, hogy pár percig ismeretlenül elmondják nekünk legféltettebb titkaikat… elég para. Eleve hogy lesznek felhívva olyan mobilok, akik valamilyen vállalati előfizetés keretében kerültek a felhasználóikhoz? Vonalas telefonon napközben közvéleménykutatás céljából embereket felhívni, reprezentatíve… hát nem éppen irigylésreméltó feladat.

Személyesen sem sokkal egyszerűbb, de talán jobbak az esélyek. A bejárási minták persze véletlenszerűen generáltak, mi is találkoztunk tök véletlenül olyan közvéleménykutató munkatárssal Csomádon, aki éppen azon szomorkodott, hogy a kitűzött útján („a harmadik házba csöngess be, majd onnan kelet felé a negyedik ajtón”) mindig pont olyanokba sikerül belefutni, aki már életkorát és nemét tekintve pont nem hiányzik a listáról. Vajon hány ilyen kérdezőbiztos lesz elcsigázva a nap végén? Érdekesség továbbá, hogy a Medián után a Tárki is ráállt a népszavazási szituációt szimuláló, "ikszelj és tedd borítékba" módszerrel, amivel jobban lehet mérni a félősöket.

Persze valamilyen szinten tudják tudományosan kezelni a közvéleménykutatók ezeket a praktikus aggályokat, de azért bőven marad bizonytalanság. Pláne ezer fős minta esetén.

Visszatérve a blogposzt elején felidézett síró gyerekre: olyan lakóövezetekben, ahol a 2010-es parlamenti, önkormányzati, illetve időközi választások szavazóköri statisztikái szerint az LMP kifejezetten jól szerepelt, most praktikusan alig tudunk aláírást szerezni. Pedig a szimpátia nem veszett el, az emberek kedvelnek minket, csak hát az ajtótól-ajtóig kampányolást sok nevetséges hétköznapi tényező befolyásolja! Először is, az újépítésű házakon a legritkább esetben van kapucsengő. Amikor az ember befejez egy házat, akkor a lendület mindig a finisnél fogy el. Nem kerül fel a gyerek szobájában a parketta szegélyléc, nem viszik fel a padlásra a megmaradt cserépkupákat, és pont nem szereli fel a mester a kaputelefont. Ha meg vesznek is ilyen rádiós nyomógombost, az az első télen befagy. Aztán meggyőzik magukat, hogy minek is a csengő, aki jön vendégségbe úgy is felhív előtte, vagy dudál. Mi ezeket pont nem tehetjük meg. Másfelől az otthonlétből a fogadóképes időszak az nagyjából 1-2 óra a családoknál. Ha sikerül is olyankor csengetni, és pont nem vacsiznak, pont nem gyereket nevelnek, és pont nem szerelmeskednek, akkor megvan az aláírás. Ha ettől eltérő időpontban próbálkozunk, akkor nincsenek otthon, annak meg ugye nincs esélye, hogy amikor autóznak a munkahelyük felé, akkor rajtuk üssünk egy aláíróívvel. Társasházak és lakótelepek esetében sem sokkal könnyebb a helyzet: ha kaputelefonon kell meggyőzni valakit arról, hogy adja meg minden adatát egy választási jelöléshez, akkor rajongó legyen a talpán, aki emiatt beenged minket, vagy lejön elénk a kapuba nyuszis papucsban, hidegben. Ha pedig sikerül bejutni, akkor pont az fogja kellemetlenül érezni magát, aki beengedett minket a lépcsőházba, mert később a lakótársai bármikor megvádolhatják, hogy mi vittük el a muskátlit az ő könnyelmű „aláírósdija” miatt.

A legtutibb tehát a forgalmas csomópontok, megállók, pályaudvarok bejárása és a standolás. Kivéve, ha szakad az eső, ugyebár. Mindegy, azért általában megvan az 500 aláírás, csak hát van vele munka bőven. Ami igazán tuti lenne a mai világban az ugye a bevásárlóközpontok. Viszont az magánterület, ott nem folyhat kampány. Kivéve ha az ember a Fidesz jelöltje, mert akkor a kedves bevásárlóközpontosok önszántukból külön kiállítást szerveznek az unokatesója tiszteletére…

Nem utolsó sorban, a rejtőzködő magatartásnak is lehet jelentősége a mostani választásnál. Általában szeretik magukat hitegetni a pártok azzal, hogy aki nem vallja be a pártszimpátiáját, az majd biztos pont mind rájuk szavaz. Én nem állítom, hogy ez az LMP-nél az átlagnál jelentősebb lenne. Inkább csak mint jelenség érdekes. Hiszen felnőtt, láthatóan iskolázott, tájékozott emberek is nagy arányban tagadják meg az aláírást, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem akarják, hogy pártpreferenciájuknak bárhol írásos nyoma legyen névvel, címmel. Mert ki tudja? NSA, Snowden, Wikileaks, lehallgatási botrány, dossziés Horváth, Baja, a legkülönfélébb lokális vagy globális példákat emlegetik az emberek, olyan ügyekről, ahol adatokkal való visszaélés történt, ezzel indokolva, hogy ők miért is akarnak kimaradni ebből az egész hercehurcából, megkímélva magukat, gyereküket, vállalkozásukat, munkahelyüket. Mert az ördög nem alszik. „Az emilcímemet sem adom meg akárkinek, majd akkor pont a személyi számomat adnám meg bárkinek???” – érvel a sokat látott negyvenes férfi, és nem feltétlen tudjuk cáfolni. Persze ilyenkor amellett érvelünk, hogy a választási jegyzékben eleve benne van minden adatuk, és ha több pártot is jelölnek, akkor végülis nem derülne ki a szimpátiájukról semmi értékelhető. Azok, akik fotók és csípős bejegyzések tucatjait teszik fel nyilvánosan a Facebookra, azok megrettennek egy választási aláírási jelöléstől? Nem tűnik ésszerűnek.

Ugyanakkor ha belegondolunk, érthetőek az emberek félelmei. Hiszen vegyük például Dunakeszit. A helyi választási iroda munkatársai készségesek, barátságosak, korrektek és segítőkészek, senki nem gondolná róluk, hogy részrehajlóak. Mindazonáltal az is tény, hogy a Dunakeszi önkormányzat épületében vannak, egy emeleten a fideszes parlamenti képviselővel, aki egyúttal polgármester is, és mindösszesen 20 méter választja el őket és irodájukat tőle. Dunakesziről éppen az a hír járja, hogy az önkormányzat plakáthelyein senki más nem hirdethet csak Tuzson Bence, a Fidesz jelöltje, a dunakeszi polgármester munkatársa. Valahol érthető tehát, ha felnőtt embereket esetleg megfélemlít, hogy az aláírásukat tároló mappa Dunakeszi potentátjainak irodájától csak pár szobára található.

A versenyszellem itt nem játszik. Engem egy tök ártatlan, pikírt Facebook-kommentért helyből kitiltottak a jelölt úr oldaláról, pedig meg sem közelítette az átlag ellenzéki kommentek színvonalát, csupán az iránt érdeklődtem, hogy illik-e ülve hallgatni a miniszterelnök évértékelőjét, vagy feltétlenül fel kell állni hozzá… Most már tudom a verdiktet: a miniszterelnök nevét számra sem lenne szabad vennem.

Még aki nem ilyen világban akar élni, az is meggondolja kétszer, hogy a szavazófülke magányán kívül bárhol máshol is jelét adja a nemzeti együttlélegzési rendszerrel való egyet nem értésének.

Mindezek alapján azt mondom: a közvéleménykutatók mindig alul fogják mérni egy olyan párt számait, amelynek támogatói között felülreprezentáltak a fiatalok, családosok, dolgozók, tevékenykedők, akiknek alapvetően nincs a tíz legfontosabb gondjuk között a napi politika. Fogalmazhatunk úgy is: aki nem fanatikus politikafüggő, hanem egészséges mértékben kezeli helyén a politikát, és úgy érzi, hogy van veszítenivalója, ha ennél jobban beleártja magát, azt nagyon kicsi eséllyel fogja bemérni a radar.

És ha már a friss közvéleménykutatási adatoknál tartunk: azt hiszem minden összefogáspárti kritikus elnézést kérhet Schiffer Andrástól, amiért ő nem volt hajlandó belépni egy olyan kényszerkoalícióba, aminek egyetlen célja az MSZP minél nagyobb arányú túlélése, akár a többi ellenzéki párt rovására is. Az idő Schiffert igazolja. Hónapok óta – vagy inkább a választási törvény átalakítása óta – nyilvánvaló tény, hogy a Fidesz előnye nem behozható. Ennek ellenére az MSZP letagadta a reális kármentés esélyét. Mert lett volna esély egy sokszínű, sokakat megmozgatni képes, akár bizonytalanok megszólítására is alkalmas, egymástól jobbára független, összességében jelentős erőt felmutatni képes ellenzéki tábor kialakulására. Ehelyett kovácsolt egy kényszerösszefogást, ami minden 10 újabb taggal elveszít 11 meglévőt, és bentről kiabáltak kifele mindenkire, aki kritikusan viszonyult egy olyan „megújulási” mozgalomra, ami továbbra is tele van huszonöt éve porondon levő fazonokkal.