Az LMP-vel szembeni leghülyébb ellenérv: a Lehet Más a Politika nem kormányképes erő.

A dörzsöltség és hozzáértés látszatát az ilyen kommentekkel lehet a leginkább megalapozni. Nem azt mondjuk egy pártra, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Hanem azt, hogy „nem kormányképes erő”. Ez olyan, mint mikor a sznobok lötyögtetik a bort, és tanninokról modoroskodnak.

Vélhetőleg a kormányképesség alatt az emberek jelentős része azt érti, hogy már a választás előtt megvan minden pozícióra az emberük. Van papíron árnyékkormány, akár már az államtitkári posztok is ki vannak osztva előre, és a leginkább „kormányképes” pártok már minden lukat betömnek, mint a KENO sorsoláson a golyók a tálcát. Előre tudják azt is, hogy kik lesznek a kulturális, tudományos, szociális alapítványoknál az üresfejű ejtőernyősök. Oda ilyen viccesfrizurás, vagy parókás kattant idős emberek kellenek, akik aztán majd lekötik a média figyelmét, miközben mi toljuk az ország szekerét befele az árokba, a talicska pénzt meg haza.

Ha tehát a kormányképesség alatt azt értjük, hogy megvan két négyzetméteres szervezeti ábrán a teljes klientúra a cimbikből, köztük különböző színes szaggatott vonalakkal jelölve a pénz útját, nos akkor bizony el kell ismerni: az LMP ilyen értelemben nem kormányképes. De erős a gyanúm, hogy a lelke mélyén senki sem erre a kormányképességre vágyik. Egy normális világban nem a párthovatartozás kell hogy legyen a meghatározó a közigazgatásban és a közintézményekben. Egy normális világban a közigazgatás a vezetésszervezési tankönyv alapján működik, és nem annak ellenére.

Van, aki a kormányképességet egy másik megközelítésben tekinti fontosnak: hogy legyen meg az országos bázis, a felépített pártszervezet, botrány esetén zárjon össze a falanx, ne legyenek kibeszélő vidéki bástyák, ne legyen egy sértett harmadikutas platform, mindenki tartsa fenn a status quo-t, zsigerből érezze, hogy hol a határ, mi merre és meddig. Baráti, vagy választókkal folytatott beszélgetéseken ilyenkor jön elő Mesterházy Attila példája. Hogy az a pali hogy megújította az MSZP-t, romokból épített várat, hogy aztán bekebelezze a kormányváltó erőket.

Érdeklődve figyelem a Cinken Gazda „bizonytalan” Albert interaktív cikksorozatát, amiben ő maga és az olvasók igyekeznek győzködni Albertet, hogy kire is szavazzon vasárnap. Jó esélyekkel indul az egykori Index főszerkesztő-helyettesnél az LMP. Nos ő fogalmazta meg nagyon helyesen ezzel a modellel a problémát. A probléma az, hogy Mesterházy Attila TÉNYLEG nem gondol semmit a világról. Ha gondol is, erről nem tudtunk meg az elmúlt hetekben, hónapokban, években semmi különöset. Persze, vannak programpontok, vannak százalékok, vannak különböző pártideológiák a csapatuknál, de a vízió, az hiányzik. A misszió az megvan: meg kell ölni Frank Drebint, le kell váltani Orbán Viktort. De mi van másnap? Mit csinálunk, ha odaérünk? Mi az az eddigi eredmény, amire tudnak hivatkozni? Egy kiváló, összetartó szervezet? Erre egy megfelelően erőszakos közös képviselő, vagy a szülői munkaközösség leggátlástalanabb anyukája is képes lehet. Vagy az egzisztenciális késztetés, ha már itt tartunk.

AZ MSZP immár sok-sok év óta nem más, mint hordozórakéta. Az űrutazáshoz szükséges, de nem elégséges. Az Összefogás nem a csillagokat ígéri nekünk, nem a választ létezésünk nagy kérdéseire, hanem csak egy hordozórakétát. Az emblémájuk nem az ismeretlen világűr, hanem egy hajtómű. Belül üres, akármihez rá tudod csatlakoztatni, egy dolga van, hogy elvigyen egy valamit valahova. Ismét kérdem: mit csinálunk, ha odaértünk? Ennek az ideológiának a megtestesítője Mesterházy Attila. Egybentartja a csapatot, lelkesíti a nyugsikat, lekaszabolja a vadhajtásokat, visszatömködi a kétkedőket az evezőlapáthoz, kicselezi a belső ellenzéket… és ez tökéletesen ki is elégíti. De toborozni, híveket szerezni ez kevés. Egy ország sorsán fordítani ugyancsak kevés. Nyomot hagyni a világban nem ezzel szokás.

Félreértés ne essék: nagyon is szükséges lehet egy ilyen szereplő a győzelemhez, a világűr meghódításához. De a műszerfalhoz nem ő kellene. Pláne, hogy a raktér üres.

Ha manapság megnézzük egy szabadon választott magyar politikus életrajzát, akkor olyan 90 százalék az esély arra, hogy ilyen karriert találunk: egyetem vagy főiskola (jó esetben) elvégzése közben és után a helyi HÖK iroda, vagy egy párt-alapszervezetnél az ifjúsági tagozat. Utána valami területi önkormányzati pozíció, vagy szakszervezeti izébizé, majd felügyelőbizottsági tagság itt-ott-amott, közben képviselőség. Utána már csak pozícióhalmozás, bizottsági tagságok, ’gusztushúsz.

Le lehet élni egy egész életet mézgagézaként úgy, hogy valódi kapcsolatba nem lépünk a külvilággal, nem szerzünk tapasztalatot dolgozó emberként, családfenntartóként. Ilyen tapasztalatok nélkül teljesen hiteltelen minden, ami az emberek problémáira adandó válasz akar lenni. Ennek ellenére kiválóan el lehet navigálni így az élet tengerén. Csak éppen nem érdemes.

Önmagáért a politikáért élni beteg dolog. Ne szavazzunk betegekre!