Sokan érvelnek azzal, hogy elsősorban gazdasági szempontok alapján döntenek az emberek. Azonban a „Jut-e nekem plusz pénz?” szűklátókörűségét csak nagyon nagy jóindulattal lehet gazdasági szempontnak hívni. Ez szimplán önzőség. Ennél jóval kifinomultabb és érettebb megközelítés, hogy „Jobban fogunk-e élni?” Az ellentmondást nagyszerűen igazolják a rendszerváltás utáni kormányok: az elmúlt évek pénzosztós ötleteiből egyik sem vitt a jobb élet irányába. Min múlik a jobb élet? Szerintem az oktatáson.

Sosem írta össze senki, ezért nem tudhatjuk, hogy hány milliárd forint ment el a rendszerváltás óta arra, hogy az éppen aktuális kormánypártok emberei külföldön tanulmányozzák „a gazdasági csodát”. Voltak már Japánban, Indonéziában, Dél-Koreában, meg annak idején Írországban, Skandináviában, a Balti Államokban, újabban meg Kínát, Kazahsztánt érdemes felkeresni. Meg ugye Oroszországot, jaj, hát ki ne maradjon!

Voltak mindenféle olyan helyen, ahol csodák csodájára akár a hozzánk hasonló, vagy akár nálunk rosszabb adottságokkal rendelkező nemzetek is kiugró gazdasági növekedést produkáltak. Okultak belőle bármit is? A ténykedésük bizonyítja, hogy nem. Pedig még csak nem is kellett volna feltétlen elmenni ezekbe az országokba, elég lett volna beleolvasni könyvekbe, vagy akár tanulmányozni Mátyás-királyt, emlékezni az iskolában hallottakra.

Vannak hitelboom által generált átmeneti gazdasági csodák, és vannak az évtizedes, évszázados fejlődési pályák. Mindkét gazdasági csoda modellje borzasztóan egyszerű!

Vegyük az elsőt, a hitelboom által vezéreltet, de ne is fecséreljünk rá túl sok szót. Az a titka, hogy nyomjunk pénzt, vagy szerezzünk valakitől kölcsönbe, és építsünk belőle valamit. Vagy mi magunk, vagy kedvezményes hitel formájában pumpáljuk a rendszerbe: lakáshitel, beruházási hitel, felújítási hitel, VIP-hitel, növekedési hitel. Kell hozzá valami jól hangzó maszlag, hogy „minden ember lakjon jól”, és kész. Az építőiparba fektetett pénz húzza magával a gazdaságot, a cementgyáraktól a cserélhető irodai lábtörlőkkel házaló szolgáltatásokig mindenkinél lecsapódik. Örül a bankrendszer, az emberek, a pártok, mindenki. Aztán valamikor pukkan.

Nézzük a másik verziót, azon nemzetek történetét, akikre úgy vagyunk irigyek, hogy nem is igazán értjük: Pár száz éve még hörögve csapkodták fejbe egymást fagyott lazaccal, most meg tőlük vesszük a mobiltelefont, ész megáll, hogy van ez? Az a helyzet, hogy itt is baromi egyszerű a sikerrecept, le is írom 5 lépésben:

1. Valamilyen alantas munkával össze kell hozni egy induló tőkét. Bányászat, mezőgazdaság, rabszolgakereskedelem, hódítások, hegesztés, szerelés szalagnál… koroktól függően mindenki kezdte valahol, olyan területeken, amikre ritkán büszke. Borzasztó áldozatokkal, környezetszennyezéssel jár, utólag mindenki igyekszik kihagyni a családi legendáriumból.
2. A megtermelt javakat nem herdáljuk el, hanem beleforgatjuk oktatásba, szociális ellátórendszerekbe, olyan népjóléti intézkedésekbe, amik azt biztosítják, hogy többrevigyük, mint egykor a szüleink.
3. Ezek révén szintet ugrunk: kiszállunk a ciki melókból, és magasabb hozzáadott értékű termelésre esetleg szolgáltatásra specializálódva teszünk szert az adott nemzet versenyelőnyre, jellemzően valamilyen szomszédos iparágban, tehát horizontálisan, vagy vertikálisan tovaterjedve. Tehát aki birkatenyésztésben volt menő, az megcsinálja a világ legmenőbb birkás étteremláncát, aki fát vágott évszázadokon át, az bútoriparra meg villanypóznákra koncentrál. A pózna meg hozza magával a telekomot.
4. A megtermelt javakat ismét nem herdáljuk el, hanem megint csak beleforgatjuk oktatásba, kutatásba, infrastruktúrába, illetve ezen értékeink megvédéséhez szükséges rendszerekbe (koroktól függően ez hadsereg és/vagy okos diplomaták, jogászok)
5. Mindezek birtokában ismét szintet ugrunk: a nekünk jól fekvő területeken istenkirállyá fejlesztjük magunkat, innentől már nem a termékeket exportáljuk, hanem a tudást, a licenszet, magunkhoz kötve az oktatási központokkal mindazokat, akik hozzánk hasonló dolgokon törik a fejüket. És mindig előttük járunk egy lépéssel. Ha a bányából indultunk az 1. kockáról, akkor végül nekünk kell gyártani a világ legprofibb bányagépeit, és képezni a legjobb fémipari mérnököket, akik tőlünk veszik a bányagépeket, mert annak idején nálunk jártak suliba, és csak bennünk bíznak.

Annyira egyszerű, hogy még egy politikus is megértheti.

Ezek után felmerül megannyi kérdés az emberben:

• - a kilencvenes években úgy nézett ki, hogy a privatizált és zöldmezősen felhúzott üzemek révén átléphetünk egyről a kettőre, akkor miért nem történt meg?
• - miért kellett erőltetni a lakáshitelek rendszerét, ha a fenti folyamat minden közgáztankönyvben benne van?
• - jelenleg miért akarunk visszamenni az első kockára, és miért akarunk erőltetetten iparosodni, ha már egyszer ezen túlvoltunk?
• - a magyar oktatást miért hegyezzük ki a termelőszektor kiszolgálására, ha láthatóan jobb a fizetés és országunk szempontjából is jobb az árrés a szolgáltatásban és a magasabb hozzáadott értékű hi-tech szektorokban mint a fröccsöntésben?
• - miért hisszük el, hogy 1000 új szalagos munkahely jobb, mint 100 elemzői?
• - ha már egyszer kitaláltuk a „Pannon puma”, a „Kárpátok Luxemburgja”, a „Kapu Ázsia és Európa között” meg egyéb okosmondásokat, akkor miért gondoljuk, hogy mégis inkább azt a Kínai modellt kéne másolni, amin már a kníaiak is éppen átlépni kényszerülnek, és amihez mi egyfelől szerencsére okosabbak és igényesebbek vagyunk, másfelől viszont méretünkben és számosságunkban teljesen alkalmatlanok?

A megfejtés szerintem az, hogy egyszerűen türelmetlenek vagyunk. Nincs kultúrája a kitartásnak. Egyfelől azért, mert elszakadtunk a földtől: aki kiskorában nem lát földet, nem látja nőni a növényt, annak teljesen mesterségesen hangzik az, hogy gondoskodás, gazdálkodás, kivárás, alázat. Ma az emberek 5 percig képtelenek egy dologra koncentrálni. Bízz rá egy gyerekre egy tulipánhagymát, add ki neki feladatnak, hogy locsolja meg minden nap, és adja oda anyunak, ha kihajt. Annak a srácnak sokkal könnyebb lesz elmondani, hogy mi az, hogy kamat, mi az a befektetés.

Másfelől a rendszerváltással olyan árukínálat tört ránk, amit nem lehetett ép ésszel felfogni, és nagyon nehéz volt elfogadni, hogy nem lehet a mienk, és kellene még egy 5-10 év kitartó meló, mire magunktól, hitel nélkül is elérhetjük ezt a szintet, ráadásul úgy, hogy nem importtermékekből, hanem saját termékekből fogyasztunk. Jó volt elhinni, hogy de igen, már lehet fogyasztani. Levágtuk az aranytojást tojó tyúkot, feléltük az első kör nyereményét, nem forgattuk vissza. Húsz évvel a rendszerváltás után, most hogy már mindenki tudja, hogy a márkás mosópor ugyanott készül mint a hagyományos, sokkal könnyebb elfogadni, hogy tartalékolni, előre gondolkodni is kell. Ezen a téren nagyon sokat fejlődtünk.

Azt viszont még mindig nem fogtuk fel, hogy a tanulásnál jobb befektetés nincsen. Iskolásokat, egyetemistákat gyártani sokkal kifizetődőbb, mint nyomtatott áramkört. A tanulók hangos népség, hülyén is öltöznek, átszaladnak a piroson és meglökik az ember bevásárlókocsiját… egy szóval a legrosszabb egykori önmagunkra emlékeztetnek. De nincs az az aranytartalék, ami felérne azzal a fedezettel egy gazdaságban mint amit az okos, képzett, világlátott fiatalok tömege jelent. Néhány érv a tanulók, fiatalok mellett:

• - Jót tesznek az utcaképnek. Csajok nyáron, hát nem király???
• - Szívesen költenek ételre, édességre, szórakozásra, kultúrára, tömegtájékoztatásra, kollégiumi szállásra, közlekedésre, belföldi turizmusra. Ezek javarészt hazai termékek, tehát hozzájárulnak a belső kereslethez, multiplikálódik a pénz a gazdaságban. Egyetemi városban polgármesternek lenni a legnagyobb királyság!
• - Vegyünk 10-10 embert. Az egyik tizes csoportban legyenek befele forduló, országukat soha el nem hagyó, közepesen képzett, szürke emberek. A másik tizes csoportban legyen több olyan fiatal, aki fősulikra jár, dolgozott kicsit külföldön, lelkes, tettrekész. Adjunk nekik egy olyan problémát, ami nem volt korábban a világon. Vajon melyik csoport fogja megoldani? Országok szintjén ez ugyanígy megy: az alkalmazkodóképesség, a versenyelőnyök kihasználása, a diverzifikáció csakis olyan országokban működik, ahol van oktatás, nyitottak a világra, előretekintenek, és ehhez hajlandók áldozatot vállalni.

Ezek után mondja meg valaki, hogy miért is kell mindenkinek lenyűgöző stratégiaként tisztelni azt a politikát, ami a rezsicsökkentéssel rövidtávú juttatást ad mindenkinek, gazdagnak többet, szegénynek kevesebbet, miközben csökkenti az oktatásra fordított költségvetést, és növeli a foglalkoztatásban a képzettséget nem igénylő munkahelyek arányát? Miért okosabb ez bármivel is a 13. havi nyugdíj ötleténél? Nem leszünk gyarmat, nem leszünk rabszolgák? Dehogynem: saját fogvatartónk béklyóz meg minket, és nyom le saját rövidlátása szintjéig, és örökíti át ránk ugyanazokat a kisebbrendűségi szorongásokat, és az irigységet kompenzáló dölyföt. És még örülünk is ennek, hálásak vagyunk neki, szeretjük, és másoktól is megvédjük, közben lelkünk mélyén rettegünk tőle és a kinti világtól!

Van nekünk is egy skandináv modellünk. Úgy hívják, hogy Stockholm szindróma.